42. Fejezet - Hurt

Sziasztok:)
itt az új rész, bár nem olyan hosszú mint kellene, de remélem megteszi.
gondolom észrevettétek, hogy új design-t kaptam, amit nagyonnagyonnagyon köszönök Boginak és új fejlécet, ami WiW érdeme:))
xx
Julia

ui: megkaptam, hogy pszichológushoz kellene járnom. tényleg?^^
---
- Azt, hogy ezt nagyon sürgősen meg kell beszélnünk. - mást erre tényleg nem tudok mondani. Zayn bólogatott.
- Az biztos. Szóval. MIVAN? Julia, miért csináljuk ezt?? - a szám szélét harapdálva vontam vállat.

- Figyelj. Szeretlek. Nagyon. - kezdte Zayn - és tudom, hogy hibáztam. Nem akartam semmit a csajtól, csak megtetszett. Megláttam, és felébredtek az ösztöneim. Nem gondoltam arra, hogy le akarok feküdni vele. Csak eljártak a gondolataim. Tudod, a tesztoszteron. Aztán... a csaj elkezdett flörtölni. Én meg...
- Kanos lettél - jegyeztem meg szárazon. Zayn elvörösödve, óvatosan nevetett fel.
- Valahogy... így is lehet fogalmazni. Nem szoktam meg, hogy ennyit ki kell bírnom anélkül, na! - dörzsölte meg az állát. Elmosolyodtam. Zayn akarva-akaratlanul is hatott rám.
- Perverz. Meg kell hogy neveljelek... De Zayn... - Akármennyire is féltem ettől a beszélgetéstől, a következményeitől, akaratlanul is megjelentek az emlékképek, ahogy Zayn megcsókol a reptéren, és a borostája szúr egy kicsit... Nem akartam ,hogy az legyen az utolsó csókunk. Szeretem Zaynt - ez volt az egyetlen ami dominált a gondolataim kuszaságában. Úgy éreztem, 16 évesen ott volt az ideje, hogy valakit jobban szeressek, mint bármi, bárki mást, és hát az a Valaki Zayn volt. James... megtetszett abban a pillanatban, amikor először igazán ránéztem... de az inkább csak fellángolás volt. Volt Jem tekintetében, kisugárzásában, szemeiben valami, ami megbabonázott. Arra a srácra emlékeztetett, akibe először voltam szerelmes, ötödik osztály környékén. Lehet, hogy a déjà-vu miatt éreztem így Jem iránt, de ez nem szerelem volt. Amikor Zaynre gondolok, elönti a melegség a szívemet, és valójában nem lehet szavakba önteni, mit érzek, na, az a szerelem. Legalábbis szerintem. Nem tudom, mi a baj a kapcsolatunkkal, mert érzem, hogy ő is hasonlóan érez mint én, de mégis megtörtént ez az incidens. És ha mindketten elmegyünk turnézni, akkor elég sokáig leszünk távol egymástól, ki mondja, hogy nem történik megint ilyen? Valamit kell csinálni ezzel a helyzettel. Felőlem veszek Zaynnek egy guminőt hogy ez ne történjen meg még egyszer, vagy nem is tudom.
     Ezt az egészet így el is mondtam neki. Aztán eszembe jutott valami:
- De... ha veszel nekem műdákót azzal ütlegelve foglak végigkergetni az utcán, csak hogy ezt tisztázzuk. - tettem hozzá. Zayn elmosolyodott.
- Ezt imádom benned. Olyan lelki nyugalommal tudsz mondani ilyeneket. - elmosolyodtam. Talán minden rendbe jön. Zayn következő mondata ezt igazolta.
- Ha visszajösz Londonba, kitalálok egy meglepetést. - mondta Zayn, és elvigyorodott.
- Akkor... ennyi? Minden rendben van?
- Nézd. Lehetne most ide-oda veszekedni, meg akármi, de nem hiszem hogy lenne értelme. Úgy értem, ha szeretjü egymást de mégsem tudjuk kordában tartani magunkat, akkor nincs értelme mindent tízszer átbeszélni, merrt a végén úgy összevezünk, hogy nem lesz jó vége. - És mint általában, Zaynnek teljesen igaza volt.
- Tudod mit szeretnék? - sóhajtottam - Odamenni hozzád, átölelni a derekadat és belefúrni a fejem a válladba. De Skype-on keresztül ez nem fog menni.
- Két hét múlva találkozunk. Kibírod. Kibírom. És addig... mondjuk legyen ilyen nyílt kapcsolatunk, akkor mindketten kihancúrozzuk magunkat, és amint hazaértél Londonba soha többet nem csinálunk ilyet, jó? - ez kicsit furin hangzott, de beleegyeztem.
- Jó. Akkor. Tizenhárom nap múlva a Heathrow-on. - bólintottam.
- Tizenhárom nap. Az mééég... sok óra. Majd kiszámolom. - elnevettem magam, Zayn pedig féloldalas mosolyra húzta a száját.
- Hajrá, majd írd meg mennyi idő - vigyorogtam Zaynre, vagyis inkább a képernyőre. Leginkább a kamerába. Mindegy.
- Mindenképpen - bólogatott Zayn, majd összerezzent. (mert igen, én ezt a pocsék felbontású webkamerán keresztül is látom!)
- Ejj. Liam hív - mondta, miután kiszedte a telefonját a zsebéből.
- Nem akarom hogy bajba kerülj, vedd fel.
- Jó... akkor. Tizenhárom nap és pillanatnyilag nem meghatározott számú óra múlva. Szeretlek.
- Én is szeretlek - mutattam szivecskét a kezemmel. Mielőtt kinyomtam, még láttam, ahogy Zayn a füléhez emeli a telefont. Felkászálódtam, pár lépéssel az ajtónál termettem és egy rántással kinyitottam. A lányok úgy estek be, hogy le nem tudták volna tagadni, hogy hallgatóztak. Laura egyenesedett fel először, angyali mosollyal nézett rám.
- Nos, megbeszéltétek? - a fejemet rázva csuktam vissza az ajtót azzal a lendülettel, amelyikkel kinyitottam. Visszamentem a nappaliba és levágtam magamat a kanapéra. Másodpercekkel később a lányok megint ott voltak körülöttem.
- Mondd már! Katy szuszogásától nem hallottunk semmit - közölte Annie, Katy meg felháborodva ellenkezett.
- Nem is igaz! Annie hisztizett, hogy nem hall semmit, és ezért mi sem hallottunk semmit - húzta össze a szemöldökét. Én figyelmen kívül hagytam a vitájukat, kényelmesen elhelyezkedtem és bekapcsoltam a TVt.

*Tizenhárom nappal, illetve még mindig meghatározatlan számú órával később, mivel Zayn nem küldte el hogy mennyi, én meg lusta voltam kiszámolni*

Jó megint Londonban lenni - gondoltam. Illetve majdnem Londonban, hiszen még a repülőn ültem, de ez részletkérdés. Jamest a beszélgetésünk után lerendeztem, és nem szóltam hozzá többet. Két nappal később a lányok visszarepültek Londonba, de nekem még maradnom kellett, mert anyuék rávettek, hogy vizsgázzak le angolból, ha már itthonn vagyok. Hát jó. Miután visszakapcsltam a telefonomat a reptéren, egy üzenet fogadott.
"A hülye menedzserünk berakott mára egy interjút amit nem halaszthatok el pedig tudja hogy am jösz haza! Nagyon sajnálom! Ha hazaértem ünneplünk. Szeretlek, csók, Z."
Sóhajtva törődtem bele, hogy ez már csak így megy. Már hozzászoktam. Mint ahogy ahhoz is, hogy akármerre megyünk, pár kamera és rajongó mindig van. És bizonyosan pletykák is lesznek, ha látják, hogy Zayn nem jött ki értem a reptérre. De őszintén? Nem érdekel. Beszéljenek amit akarnak... Leszarom.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal küzdöttem űt magamat a taxikhoz, és hazafuvaroztattam magamat. Miután kifizettem a sofőrt, kikerestem a kulcscsomómat, és kinyitottam az óriási, díszes kertkaput. A bőröndömet egészen addig hajlandó voltam elcipelni, hogy az utcáról ne lehessen látni, majd valamikor visszajövök érte. A bejárati ajtóhoz vonszoltam magam, és már a zárba illesztettem a kulcsot, amikor megláttam egy árnyékot az egyik fal mögött.
Lehet, hogy Zayn kamuzott az interjúval kapcsolatban, és szervezett valami hazatérős cuccot? A lányoknak is lett szervezve - cikázott át az agyamon, és megkerültem a sarkot, hogy megnézhessem, kit illetve mit láttam. Egy alakot láttam, aki határozottan nem Zayn volt, nem is Niall, vagy akárki más, akit ismerek.
- Hé! Maga ott! Mit csinál itt? - kiáltottam. Az alak megfordult és ledermedt. Símaszk volt rajta. Szeptemberben. Megindultam felé, mert nem kapcsoltam időben.
Csak a dörrenést hallottam, és a fájdalmat éreztem a hátamban, mielőtt mindent elborított a sötétség.