43. Fejezet - Morphium

Hii. : )
itt a következő, amihez nincs nagyon ötletem, de azért megígértem, szóval érvénybe lép ez a "rövidebb rész rövidebb időközönként" cucc. este összefantáziálok valamit, és akkor holnap lesz ihletem folytatni:3
amúgy meg azért késtem mert ctrl+a-val kitöröltem mindent amit írtam és újrakezdtem. és ezt kétszer. nem tetszett amit összehablatyáltam. ehh.
xx

Egy alakot láttam, aki határozottan nem Zayn volt, nem is Niall, vagy akárki más, akit ismerek.
- Hé! Maga ott! Mit csinál itt? - kiáltottam. Az alak megfordult és ledermedt. Símaszk volt rajta. Szeptemberben. Megindultam felé, mert nem kapcsoltam időben.

Csak a dörrenést hallottam, és a fájdalmat éreztem a hátamban, mielőtt mindent elborított a sötétség.

Néha felriadtam. Ilyenkor belém hasított az éles fájdalom és már-már azt hittem, hogy jobb lenne meghalni. Mondatfoszlányokat kaptam el. Hangokat. Madárcsicsergést... Egy szirénát...De minden olyan tompa volt, mintha víz alatt lennék. az egyetlen dolog, amit kristálytisztán hallottam, mintha a jeges vízből bukkantam volna fel, Zayn hangja volt.
- Julia... maradj velem, jó? - Zayn még mondott valamit, de azt már nem értettem. Válaszolni akartam neki... Azt mondani, hogy minden rendben. Csakhogy mozdulni nem tudtam. Visszasüllyedtem a kellemes zúgásba, a csendbe burkolóztam...


*Zayn szemszöge*

Csak én lehetek olyan balfasz, hogy elhagyom a telefonomat, aznap, amikor hazajön a barátnőm.
Hazasietek, és remélem, hogy Julia már otthon van. Már benyitottam a kapun, amikor meglátom Julia bőröndjét. Akkor ő se lehet túl messze. Elindulk, amikor hallok egy elfojtott dördülést, és két alak rohan ki a ház mögül. Félrelöknek és kirohannak az utcára. Egy kocsi berregését hallom, de nem érdekel túlzottan, van egy sötét előérzetem, a ház mögé rohanok. Na igen, ez az a pillanat, amikor totál sokkot kapok. Julia a földön, körülötte minden tiszta vér. Az egyetlen ésszerű dolgot teszem, amit tudok tenni: hívom a mentőket.
 Amíg várok, oda próbálok menni Juliához, de összerogyik a térdem, és csak odacsúszni tudok. Tehetetlenül fogom a kezét, beszélek hozzá, amíg a mentők ki nem érnek. Annyira nem lakunk messze a kórháztól, hamar itt lesznek. Hiába az egész elsősegély-dolog; ha élesben kellene, nem könnyű fejben tartani, hogy mit is kellene csinálni. A dilemma is nagy: mi van, ha valamit rosszul csinálok, és abból lesz baj? És ha azért történik komolyabb baj mint már amúgy is történt, mert nem csinálok semmit? Ehhez hasonló dolgokon filozofálok, amikor eszembe jut, hogy szólni kellene a többieknek. Gyors körsms. És itt a sziréna: megjött a mentőautó. Véráztatta nadrággal megyek ki a eléjük, és mutatom az utat. Nem értek sok mindent abból amit dokinyelven hablatyálnak, mindenesetre a "súlyos vérveszteség" és a "lőtt seb" illetve a "műtés" szavakat ki tudom szűrni a beszélgetésből, és hát mit ne mondjak... nem hangzik túl bíztatóan. Betolják a mentőautóba, beszállhatok én is. Közben folyamatosan vibrál a telefonom, az ilyedt SMSek hadával bírkózva. Egyenlőre nem nagyon foglalkozok velük, csak annyit írok válaszul, hogy "kórház". Seperc alatt a kórházban vagyunk, Julia azonnal a műtőbe lesz tolva, ahova nem követhetem. A váróban ülök le, de másodpercek múlva felállok, a falhoz megyek és ököllel beleverek. Többször. Nincs itt senki, aki miatt abba kéne hagynom. Végülis a falnak vetve a hátamat lecsúszok a földre és a kezembe temetem az arcomat. Megvoltak a hullámvölgyeink Juliával, de ez... ez nagyon nem az a nagyságrend mint egy veszekedés. Percekig ülök a néma csendben, a lélegzetvételeimet számolva csak hogy csináljak is valamit, majd lépteket hallok. Megjöttek a többiek. Egymás szavába vágva kérdezgetik, hogy mi történt. Elmondom nekik amit tudok, de hát az se valami sok. Megpróbálnak lenyugtatni, de eléggé fel vannak zaklatva ők is.
Miközben arra várunk, hogy bárki mondjon nekünk bármit Julia állapotáról, felhívjuk a szüleit. Illetve nem mi. Nem is én. Nem tudnám megtenni. Laura beszél velük, aki mindig kedves és higgadt, mindig tudja mit kell mondani. Egyértelműen teljesen kiakadtak, a következő járattal jönnek Londonba. Meg tudom érteni őket.
Gyötrődéssel, belső harcokkal, kínlódással és igen, könnyekkel teli órák után egy orvos jön ki a műtőből.
- Önök Julia hozzátartozói? - bólintok.
- A barátja vagyok. - mondom viszonylag összeszedetten - Hogy van?
- A hölgyet a hátán lövés érte. Stabilizáluk az állapotát amennyire tudtuk, de még mindig kérdéses, túléli-e. - közli hűvösen. Milyen kedves. Ezt biztosan lehetett volna egy kicsit finomabban is közölni velünk.
- Bemehetünk hozzá? - kérdezem, miközben a körmeim a tenyerembe vájnak, de valami kell, hogy ne akadjak ki teljesen.
- Kettesével legyenek szívesek, és ne tartózkodjanak bent túl sokáig. - bólintok. a kórterem előtt gyorsan eldöntöttük, hogy először bemegyek én Harryvel, majd Annie és Laura, Katy és Liam, Lou és Niall. Eleanor nem tudott jönni, éppen otthon van.
A kórteremben elerednek a könnyeimé. Julia már nincs tetőtől talpig vérrel borítva - jut eszembe, én még igen - de a sok cső és gép... ilyesztő. Csak néhány percet maradunk bent egyenlőre, és amíg azt várjuk, hogy Annie-ék kijöjjenek, Liam rám szól.
- Menj haza. Öltözz át egyél, és akkor még mindig visszajöhetsz. Beszéltem egy orvossal amíg bent voltál. Valószínüleg még körülbelül egy fél napig nem lesz eszméleténél. - Liam még egy ideig győzköd, de aztán rá tud venni, hogy hazamenjek. Fél óra alatt megfordulok, és a látogatási időszak végéig Julia ágya mellett ülök.
Egy napig
Kettőig
Háromig

*Julia szemszöge*

Nem tudom mennyi ideig lebegtem álom és valóság, teljes csend és zúgás, sötétség, és halvány, a szemhéjamon áttetsző fény között, mindenesetre felébredtem.
És az ébrenléttel jelentkezett a fájdalom is.
Élesen hasított a hátamba, aztán elkezdtem érezni a fejemet is. Lüktetett.
Ennél még a semmi is jobb volt.
Lassacskán visszatértek az érzékszerveim, fertőtlenítőszag irritálta az orromat, és egy gép csipogása jutott a fülembe. Na meg emberi beszélgetés foszlányai.
- Három napja eszméletlen... Nem akarok belegondolni... - ez a hang... határozottan ismerős, de nem tudom hanghoz rendelni. További ismerős hangok szólalnak meg, de egyszerűen nem akar eszembe jutni hogy kihez tartoznak.
- Nyugi. Egy több órás műtét után te is napokig lennél kiütve. Ne gondolj rosszra.
- Haver, minden rendben lesz - Nem tudom, miért vacillálok, hiszen olyan jellegzetes hangjuk van... de nem jut eszembe se név, sem kép, amit a hanghoz tudnék rendelni. - Mivel tudnánk elvonni a figyelmedet? Nem kell a nap huszonnégy órájában őrt állnod. A szülei is hazamentek aludni egy kicsit. -  Összeszedem magamat és megpróbálok életjelet adni. Nem nyitom ki a szememet, nem tudom magamat rávenni arra, hogy a kellemes sötétségből kirántsam magamat azzal, hogy beengedjem a kórház fényeit a retinámba, legalábbis most nem. Óvatosan megmozgattam az ujjaimat, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy ez megy. Nem éreztem fájdalmat, inkább csak zsibbadt mindenem, biztosan bemorfiumoztak vagy nem is tudom mit csináltak. A Twilightból emlékszem olyanra hogy a morfiumnak ilyesmi hatása van, de nem tenném érte tűzbe a kezemet. Halkan megszólaltam, illetve csak akartam, mert egy halk nyögésnél többet nem tudtam kipréselni magamból.
A halk beszélgetés elhallgatott, és léptek koppantak a padlón. Éreztem a hűvös kéz érintését az enyémen, és gyengéden megszorítottam.
- Julia. Szerelmem. Hogy vagy? -
Rávettem magamat, hogy kinyissam a szememet. A hosszú sötétség után a kórházi fényt túl élesnek és túl vakítónak tűnt, pislogtam párat, és hetek óta először megpillantottam a világ leggyönyörűbb arcát(élőben.)
- Megvagyok - suttogtam rekedten. - De. Te ki vagy? - tényleg nem tudom. A srác, aki az ágyam szélén ül vitathatatlanul gyönyörű, de fogalmam sincs, ki ő. Vagyis. Én ki vagyok, mit is mondtam?
Nem igazán tudom.
- Ezt hogy érted? Julia... én vagyok az Zayn! - a fiú gyönyörű arcán látszott a pánik. Kutakodok a memóriám lehátsó zugaiban is... de valahogy nem akar összejönni.
- Sajnálom, de nem tudom, ki vagy - rázom meg óvatosan a fejemet, bár ez nem volt túl jó ötlet, mert éles fájdalom hasít bele. - Őszintén szólva azt se nagyon tudom, hogy én ki vagyok. Vagy hogy hol... vagy miért.